fbpx

Szindrana-Mandala

A gyakorlati spiritualitás

Randevú

…az első kontakt (?)

A párkapcsolat – aminek ugye a randevú a belépője – a mai kor különösen vitatott kérdésköre, hiszen akkorát fordult az érintettek (mármint a férfiak és a nők) társadalmi státusza, szerepköre, hogy még saját magunkon se igazodunk el eléggé, nemhogy a másik nemhez fűződő viszonyunkban. A férfi és női szerepek megváltoztak, még a legjobb szándék mellett is olyan könnyű félreérteni a másikat.

A legnehezebb persze az elvárások kezelése. A sajátunké és a másiké.

Induljunk ki most abból, hogy a randevú a kapcsolat elején jellemző. Legalábbis szigorúan véve a randevú kifejezést akkor használjuk, mikor a kapcsolat születik. Nem mennék bele az internetes ismerkedés randevú vonatkozásaiba. Nem minősítő megfontolásból, csak egyszerűen az ilyen jellegű ismerkedésre – tapasztalatom szerint – teljesen más szabályok vonatkoznak, mint a klasszikus randevúzásra.

Régen könnyű volt. Nagyon régen. Viszonylag. Úgy értem, persze, a visszautasítástól gondolom akkor is féltek az emberek – nyilván az önértékelésüktől függően -, csak éppen legalább azt nagyjából lehetett tudni, hogy milyen életet képzel el az ember a másik fél mellett, ha férfi, és ha nő. Legalábbis sokkal de sokkal szűkebb volt a keresztmetszet.

Most egy nő akarhat karriert, és azt, hogy hagyják meg a szabadságát, és hagyják békén még a gyerekvállalással is. Akarhat kettős életet – ahogy manapság mondjuk, egyensúlyt -, azaz egyaránt helyt állni egy munkahelyen és családanyaként. Vagy vállalkozóként ÉS családanyaként. No és persze ott vannak a klasszikus értékeket képviselő hölgyek, akik arra vágynak, hogy “eltartsák” őket, és az anyaságot tartják fő hivatásnak, és olyanok is, akik azt várják, hogy kitartsák őket. A randevúk lennének arra hivatottak, hogy mindezt kiderítse a férfi – miközben az ő céljai sem kevésbé összetettek, és nem mozognak szűkebb skálán.

A legtöbb tanítás úgy szól – és mostantól hadd beszéljek a női oldalról, mivel azt hajszálnyival közelebb érzem magamhoz 😉 -, hogy akkor van esélyed boldog párkapcsolatra, ha magadban is boldog tudsz lenni. Ha nem SZÜKSÉGED van a másikra, ha nem azért kell, hogy nekidőlhess, hogy rátámaszkodhass, hanem csak egyszerűen éled az életed, vannak céljaid, elképzeléseid a jövődről (állítólag nincs is a férfiak számára ennél vonzóbb…)

Ugyanakkor valljuk be, alaposan fel van adva szegénynek a lecke. Hiszen ha a NŐnek van egy élete, akkor vannak ennek megfelelő céljai, elképzelése arról, hogyan fog élni a következő pár évben, hol fog lakni, mivel tölti a szabadidejét. A férfi ezt látja meg, ha beszélgetnek, erről mesél (a nő), ez kelti fel az érdeklődését (mármint a férfiét), ezt találja vonzónak (a férfi) – vagy ettől ijed meg. Miközben a nő tudja, sőt készül rá, hogy ha felbukkan a FÉRFI, akkor vannak elemei az életének, amelyekhez valamilyen szinten ragaszkodik, de csomó dologban messzemenőkig alkalmazkodna hozzá. Honnan tudhatná a Férfi, hogy melyek ezek az elemek, és melyek azok? Ó igen, persze, a nő beszélhetne erről, de mégis mikor? A hányadik randevú az, amikor anélkül tárhatná fel, hogy mi mindent engedne el a férfi számára érdeklődésfelkeltő szerepkörből, hogy a férfi megijedne, hogy a nő meg akarja fogni? És honnan tudhatná-e a nő, hogy nem éppen az a tulajdonság lett volna-e, ami vonzóvá tette a férfi szemében, és ha hajlandó ezt elengedni, akkor már nem is lenne annyira szimpatikus?

A válasz:

SEHONNAN.

Nem tudhatod, se Te, se én, akár férfi vagy, akár nő.

Akkor meg mi a fene a megoldás?

Nem az őszinteség. Legalábbis nem egyedül, és nem úgy, ahogy nagyon sok ember használja. Kell mellé tapintat, és kell soksoksoksoksok figyelem. Óigen, mintkét fél részéről.

De van itt valami, ami talán mindennél fontosabb.

Olvastam egy tanácsadó mondatát a minap, miszerint egyesek igencsak meglepődnének, ha olyan párt kapnának, amilyet megérdemelnének. A magam részéről azt gondolom, hogy bizony pontosan olyat kapunk. És ez megint csak NAGYON nem minősítő. Nem azt mondom, hogy hibásak, bűnösök vagyunk, ha nem megfelelő – vagy épp semmilyen – partnerrel kell beérnünk. De azt igen, hogy OKA vagyunk. A világ tükör, és ez így van, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nem hisszük el. Nem azt mondom, hogy büntetés, amit – és akit – magunk körül látunk. De azt mondom, hogy következmény.

Az élet sokkal több területe működik – jól – szív alapú döntések alapján ész alapú helyett, mint azt gondolnánk. De ahhoz nem kell ezoterikus gondolkodásúnak se lenni, hogy belássa az ember: a párkapcsolat aztán végképp ilyen.

Szóval: randevú. Nyitottság, türelem, figyelem – ha pedig nem dobban a szív, akkor szeretetteli búcsú. Mindaddig, míg elég teljes nem lesz a szeretet bent, hogy megjelenjen Ő – kint 🙂 .

 


Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük