Min múlnak a dolgok…

…avagy mennyire fontos, hogyan fogalmazol.

Az úgy kezdődött, hogy a szomszéd kutyák elviselhetetlen ugatásba kezdtek. Úgy értem tényleg, nagyjából délután fél hatkor kezdték, és éjjel fél 11-ig nyomták, néhány 10-15 perces szünetet beiktatva. Azelőtt is ugattak sokszor, de csak hangosan, nem sokáig. Néhány hét múlva már eléggé rojtosak lettek az idegeim (enyhén szuperérzékeny is vagyok egyébként, bár jól „karbantartva”, azért elég baj az nekem…), mert nem segített a Ho’oponopono, eggyáltalán! Végigvettem a lehetőségeket egészen az elköltözésig. 

Persze az első normális gondolat, hogy beszélsz a szomszéddal, de egyrészt ez kétélű dolog (amellett, hogy tapasztalatból tudom, néha kifog az ember egy bolond állatot – nem a szomszéd, hanem a kutya! 😛 -, de akkor már mit tud tenni vele?), másrészt mélyen hiszem, hogy minden, ami körülöttünk történik, a saját rezgéseink visszatükröződése, az én rezgésemmel pedig szegény szomszédom mit csináljon?

És akkor véletlenül itt volt a fiam, aki beszólt (vasárnap):

„Elköltözhetsz, de mindig lesz majd valami. Ha nem kutyák, akkor más…”

Van annak némi haszna, ha tudatosságra neveled a gyereked 😛 . Arra célzott ugyanis a drágám, hogy bizony a költözéseim nagy része valami ilyesmiből eredt – és volt pár.

Eleinte élveztem. Kalandos, izgalmas, és menő, büszke voltam magamra, hogy milyen könnyen mozdulok, ha a céljaim ezt kívánják. Aztán elkezdett gyanús lenni, mert már nem 2-3 évente költöztem, hanem 2-3 havonta (albérletek, természetesen). Ez már nem volt vicces, csak drága – később ijesztő. Amikor felismertem, először csak annyit „vártam el” magamtól, hogy mindig hosszabb ideig legyek, mint az előző helyen. De tényleg, ahogy a fiam mondta: hol eladták a lakást, hol a verebek voltak kibírhatatlanok, hol a szomszédok ordítoztak éjjel nappal – és most a kutyák. Csakhogy már a saját házamban élek, innen már nem lehet olyan egyszerűen lépni.

Mindenesetre elgondolkodtam: a Ho’oponopono nem működött, mert csak arra tisztítottam, hogy a kutyák ne ordítsanak (vagy engem ne zavarjon). Úgyhogy két dolgot tettem:

1. Rendeltem egy zajszűrős fejhallgatót (hétfőn). Ettől a gondolattól megnyugodtam. Még nem volt itt a cucc, de tudtam, hogy nem 13 évet kell kibírnom, csak két napot. Így már könnyebb volt teremteni, mint abban a tehetetlenségtől sírós idegállapotban.
2. Átfogalmaztam a Ho’oponopono-t: „Van egy részem, ami azt teremti, hogy amint hosszabb ideig vagyok egy helyen, úgy intézem, hogy valami miatt el akarjak költözni, ezt a részem…”

Megérkezett a fejhallgató (szerdán). Még aznap délelőtt kellett használnom, aztán többet nem. Közben mintha a másik szomszédék beszéltek volna a gazdikkal, közben néha fojtottan hallom a kutyákat, mintha be lennének csukva a házba vagy mi.

Mindegy, a lényeg, hogy igen, ha a válasz abban segít, hogy egy működő módszert pontosabban – értsd hatékonyabban – használhassunk, akkor mégis van értelme feltenni a kérdést: „De miéééért…?”

(Mindenesetre most nagyon elgondolkodtam. Egyetlen területe van az életemnek, amin nem segített a Ho’oponopono se, ez pedig a fogyás. Most átfogalmaztam azt is. Kíváncsian várom az eredményt…)

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.