A gyász
2018-02-16
avagy két halál egyetlen napon…
Nem is igaz, hiszen az egyik este ment el, a másik meg másnap reggel. De mondjuk 24 órán belül…
Valamikor évekkel ezelőtt mindketten közeli jó barátaim voltak. Már eltávolodtunk egymástól, De a haláluk akkor is megérint, és kicsit könnyezem, mikor ezeket a sorokat írom, pedig nem fáj a szívem, csak valahogy mégis.
Már eltelt pár nap, hagytam kicsit leülepedni, de a különös aspektus nem megy ki a fejemből. Fiatal emberek. akik egyébként ismerik egymást, amennyire én tudom, munkakapcsolat, és talán felületes barátság volt köztük. 40-es asszony, aki egyébként jobbára külföldön dolgozik, és 50-es férfi, aki másik városban él, és egyébként egyéb más városokban is gyakran megfordul a családja, a munkája révén. Szóval egyetlen közös település van az életükben, ahol néha – valószínűleg többnyire nem egyszerre – mindketten megfordulnak. Aztán egyszer csak „összefutnak” ennek a kisvárosnak az intenzív osztályán – teljesen más problémával, élethelyzetből -, és szinte együtt mennek el.
Hívő ember számára nem létezhet értelmetlen halál, akkor sem, ha fiatalon történik. És nyilván nem sírunk értük, hiszen tudjuk, hogy jó helyen vannak, ahol se fájdalom, se félelem nincs, csak határtalan szeretet és béke. Azt is tudjuk, hogy nagy valószínűséggel saját jószántukból mentek, de legalábbis valamiféle terv (és ha igen, legvalószínűbb, hogy a saját tervük) részeként.
Amennyire én tudom, az embernek van két úgynevezett kilépési pontja (talán több is, de kettő mindenképp), amikor kiszállhatsz. Aztán a harmadiknál már „visznek”, ha akarod, ha nem. Ők mindketten nagyon fiatalok voltak a végső búcsúhoz, tehát esélyes, hogy önként mentek, talán azért, mert már kész vannak azzal, amiért jöttek, talán azért, mert inkább megpróbálnák egy másik körben. Ez persze csak találgatás, és nem is tartozik rám. A lényeg, hogy jól van ez így.
Leginkább az ittmaradottak miatt szomorodom el. Látom a fiút, aki alig fiatalabb, mint az enyém, ahogy megtalálja a nőt, akit talán a legjobban szeret (és fog szeretni) életében…
És az asszonyt is látom, aki szinte napra pontosan egyidős velem, és egész felnőtt életét emellett a férfi mellett töltötte, és most ittmaradt egészen egyedül.
Persze nem hagyom, hogy nagyon szomorú legyek miattuk, mert ugyan ezek komoly kihívások, de hitem szerint vagy a saját tervük része, vagy egy olyan tanulási folyamat feltétele, ami másképp nem megoldható… A sajnálat különben is egy ártalmas energia.
De azért mégis, csak megáll az ember, amikor ilyesmi történik az életében. Ha csak annyi időre is, hogy elsuttogja:
Isten Veletek…!
Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .
.
