Ne add át magad a fáradtságnak. Így az erőd meg fog felelni a vágyaid mértékének.

Nos, máris megtörténik, amiről legutóbb írtam a következetesség kapcsán. Tegnap ugyanis azt ígértem fészen, hogy bejegyzést írok egy megosztott cikk apropóján. De gondolkodtam, és attól tartok, hogy nem tudnám úgy leírni a gondolataimat, hogy ne legyen ítélkezés. Hiszen attól, hogy valakitől olvastam néhány írást, még nem ismerem, nem tudok minden élményt, eseményt, fájdalmat és okot. Ahhoz pedig már túl sokan követtek, hogy valakinek a kárára kibiceljek. Ráadásul olyan valakinek, akit egyébként tisztelek és elismerek.

Szóval másról fogok írni: a lelki fáradtságról. A cím alatt egy arab közmondást idéztem, amit kiegészítenék. Hiszen a fizikai fáradtságnál sokkal kíméletlenebb a lelki fáradtság. Ha fizikailag elfáradunk, kimerülünk – főleg persze, ha belátható időn belül nincs is mód, hogy kipihenjük magunkat -, az kemény. És persze adott esetben meg is fizetjük az árát, hiszen eleget mondtuk már, hogy

ha nem lassítasz magadtól, majd az élet lelassít.

Ugyanakkor a fizikai fáradtság, még ha tényleg le is tudja amortizálni az embert, mégsem annyira ártalmas, mint a lelki. Ha kimerülünk, előbb-utóbb kiállunk, alszunk pár órát (napot? 🙂 ), aztán mehetünk tovább.

A lelki fáradtság az, amikor feladtuk. Ha ennek átadja magát az ember, az könnyen fordulhat kisebb-nagyobb depresszióba, onnan meg azért nehéz kijönni, mert éppenhogy az sem érdekel, hogy ki kellene jönni, hogy baj van. Amikor már minden mindegy, amikor úgy érezzük, hogy nem csak rossz, de erőnk sincs már, hogy javítsunk a dolgokon.

Nagyon fontos lenne, hogy észrevegyük, amikor kezdődik. Amikor még nem vagyunk halál fásultak, csak valami nem olyan, mint régen, nem olyan, mint szokott. Sokan nem értenek velem egyet, de ha nem vagyok boldog, ha nem tudok reggel énekelve-mosolyogva indulni, rögtön elkezdem keresni az okát. Sokan azt mondják, hogy nem kell mindig az örömöt hajszolni. De szerintem ez nem is azt jelenti. Az ember alapállapota (kellene, hogy legyen) a boldogság, de minimum az öröm. És sokkal könnyebb egy lefelé induló hangulatot megállítani, mielőtt még közérzet lesz belőle, mint egy depresszióba hajló állandósult levertségből feljönni. Mikor már erőnk sincsen. De tényleg. Addigra meg már egy csomó rosszat teremtettünk magunk köré, ami aztán tényleg okot ad a levertségre… A kör bezárul.

Amikor még csak “elindulunk a lejtőn”, elég pár kellemes napot leszervezni magunknak, vagy csak néhány óra énidőt, és mehet tovább a verkli.

Ha viszont állandósult, és sikerült jól befordulni, akkor én egy megoldást látok: imádkozni. Mondanám, hogy kettőt, mert egy szakember is segíthet, akár pszichológus, akár valami spirituális segítő, de félek, hogy ehhez már fel kell jönni kicsit… Nem rózsafüzérnyi miatyánkra gondolok, bár a “Szabadíts meg a gonosztól” momentán pont erre való. Csak elmondom magamban: 

“Nem vagyok jól. Úgy érzem, minden rosszul sül el, és képtelen vagyok örülni az életnek. Kérlek, adj reményt és hitet a szívembe, adj lelki erőt, szeretetet, ami segít majd talpra állni”

És ennek milliónyi változatát 😛 . Hacsak nem azzal a szándékkal keltünk reggel, hogy “na majd én megmutatom, hogy nekem nem jön össze”, egy idő után érezni fogjuk a derűt. Meglátni a gyönyörű naplementét, egy szép pillangót, az utolsó pillanatban mégis elért buszt – amelyekkel hitem szerint az Univerzum vigasztalni szokott. 

 


Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük