Pillanatnyilag elég sok más dolgom lenne, de MOST akarom megírni, amit gondolok, míg friss. Nem akarok 10-ig számolni.

Megnéztem egy filmet. A címe: Mielőtt megismertelek (ITT meg is tudod nézni, de akkor ne olvass tovább, mert elkotyogom a történetet.) Évekkel ezelőtt láttam hasonlót, a „Mégis kinek az élete” címűt, ami hasonló üzenetű, és hasonlóan feldühített.

A lényeg, hogy el akarják velem fogadtatni: legyünk már szívesek elfogadni, ha valaki beteg, és fel akarja adni, és legyen már joga, hogy megölesse magát orvosokkal. Ó igen, a film közben ellenállunk, és berzenkedünk, de a végén a rendező szépen elvezet a megnyugváshoz, hogy igen, megöljük a szerencsétlent, mert kérte. Mert olyan szerencsétlen, és innen már tényleg, de tényleg nincs tovább. És hát az ő élete…

Adott egy huszonéves fiatal, aki jómódú, és egész életében nem csinált semmi értelmeset, csak szörfözött meg sziklamászott, meg hát végül is elég aktív, sportos életet élt. (A másik filmben legalább volt már valami ötvenes a fickó, és tényleg azt kellett feladnia, ami addig az élete volt, de nekem az se klappol, hiába…) Aztán baleset érte, elszakadt a gerincvelője, nyaktól lefelé megbénult. Értelmes maradt, szellemi képessége teljes birtokában, még mindig bőséges anyagi háttérrel. Nem voltak fájdalmai, legalábbis nem olyan erősek, amin némi fájdalomcsillapító ne enyhített volna, nem szenvedett, nem kellett nélkülöznie, mintha a munkaképessége a család fenntartásához kellett volna… És igen, a film végén, egy jó drága svájci klinikán, teljesen törvényesen, legalább 25 évesen megöngyilkolták.

És az az üzenet nekem, a kedves nézőnek, hogy ez rendben van. Mert az ő élete.

AGYRÉM!

Senki nem magyarázta el neki (manapság már nem divat lekeverni egy atyait, hogy

„szedd össze magad édes fiam, a hétszentségit!” ),

hogy azok a – mellesleg bocs, de önmagukban elég komolytalan – dolgok, amik miatt most rinyál, 5-10 év múlva már csak nyomokban lesz jelen az életében, mert egyszerűen nem lesz rá ideje. De ha nem így lenne. Ha ő egyébként később is ilyen aktív lenne, mert megteheti. Vagy ha a hivatása borult volna fel, mint annak a szobrásznak, AKKOR IS! A világon semmi más nem történt, minthogy megváltoztak a körülmények. Ja, drasztikusan, ezt elismerem. De az élet kihívásai éppen arról szólnak, hogy találj értelmet az életednek akkor is, ha az, ami eddig volt, már nem lesz többé. Ha van eszed, annyi értelmeset csinálhatsz, ha normálisan gondolkozol, hogy választani se tudsz. Már persze akkor, ha nem nyafogsz azon, hogy az élet hogy kibabrált veled.

De az én kérdésem pillanatnyilag nem ez. Engem az érdekel, hogy miért pont a lebénult embernek jár ez a kényelmes játék? Ha összejönnek a gondok, ha kirántja alólam az életem valami vagy valaki… nyugdíj előtt megszűnik a munkahely, és nem vesznek fel sehova, vagy elhagy a szerelmem, vagy  bármi tragédia ér (hadd ne kelljen sokkal jobban belegondolnom konkrét példákba) , én is bemehetek egy klinikára, hogy bocs, ez az élet már nem tetszik, tessék szíves lenni elaltatni? Ha már ezt az ostoba módot választja valaki, neki saját kezűleg kell megtenni. Mert minden kórházban minden orvos azt mondaná, hogy

„Ember, ez nem így megy…”

Nem bizony. Az öngyilkosság nem opció. Se önkezűleg, se törvényesen-orvosilag. Az embernek tudnia kell talpra állni, meg kell tanulni talpra állni, akarni kell talpra állni. Nem kell egyedül. Annyiféle segítség létezik a hittől a pszicho-szakemberekig – és ezek rendkívül széles skálája -, főleg a mai világban, amikor az információ ujjnyi közelségben van az okostelefonok billentyűzetén…

Az ég áldja meg az illetékeseket, legalább ne biztassuk egymást a hülyeségre!!!!!!

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.