Egy nyaralás margójára

Az elvonulás tanulsága

Imádom, amikor összeérnek a szálak, amikor az Univerzum úgy kanyarítja össze a fogaskerekeket, hogy végül minden összeáll, pedig már úgy volt az elején is, csak én, a földi halandó nem láttam még.

Szóval az úúúúgy vooolt…

Boldog vagyok, hogy sikerült vennem egy kis házat, nagyon vidéken, de én is csak olyan vagyok, mint minden rendes ember: hamar megszokjuk a boldogságot, és aztán megint csak arra figyelünk, ami hiányzik, ami nem olyan. Ábrahám szerint ez egyébként teljesen jó dolog, ellenkező esetben még mindig a fán csücsülnénk, csak fontos, hogy helyén kezeljük, különben azon kapjuk magunkat, hogy boldogtalanok vagyunk… 

Tény az, hogy mire le tudtam lépni az oviból, egyrészt sokkal lassabban haladtam a ház felújításával, szépítgetésével, mint szerettem volna (mert egyébként ez is mindig így van, akármibe fogunk, javíts ki, ha tévednék 😛 ), és itt volt a gazos udvar, a rozsdás kerítés, a festetlen előszoba, de főleg a zaj, meg a sok ember… Ja, tudom, két kezemen meg tudnám számolni, hány autó megy el az utcában egész nap (mondom, 400 lelkes falu, majdhogynem zsákutca, négy ház múlva már a szántóföldek vannak), de én annyi szép helyen laktam (ja, hogy egyik se volt az enyém, és sose tudtam, meddig maradhatok), és ezek közül olyan is néhány, ahová mások nyaralni járnak.

A legrosszabb az volt, hogy olyan szinten kezdtem el sóvárogni a régi dolgok után, ami bizony már zavaró lett. (Éljen a tudatosság.) Szóval el kezdtem tisztítani és Ho’oponopono-zni ellene. Én meg azt hittem, hogy azért megyek nyaralni, mert jó, mert régen voltam, mert megérdemlem… És hogy azért oda, mert ez volt a legoptimálisabb választás. Pedig áááá, dehogy! 

Na jó, de azért is: Isten/Univerzum szeret egy füst alatt több dolgot elintézni. Ugyanis az elvonulás beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Végül 6 teljes napig bírtam úgyszólván bejövő inger nélkül, és bizony eljutottam „befelé”. Először kicsit csalódott voltam, hogy nem „csinálom elég jól” (ez mekkora marhaság, mintha tudnám, vagy mintha akár csak értelme lenne „csinálni”, ahelyett, hogy „hagynám” úgy kanyarodni az érzéseket és gondolatokat, ahogy nekik jó, hát éppen ez az egésznek az értelme!!!) Az érzéseim ugyanis folyamatosan a ház és a hely körül forogtak, ahol élek, vagy ahol élnem kellene.

Ugyanis a hely, ahol nyaraltam (láttad róla a videót talán), pontosan olyan, amilyen az a hely volt, ahol a legszívesebben laktam, és ahol a legszívesebben letelepedtem volna, csak akkor még nem volt aktuális. És a nagy belső utazásnak az lett a vége, hogy vagy azért nem tudtam aludni, mert szorongtam, idegeskedtem, bosszankodtam, vagy azért, mert lelkes és áradó, izgatott és bizakodó voltam – a gondolattól, hogy talán vissza kellene nekem oda menni. Végleg. (A videósorozatban említést is teszek erről, majd csak figyelj!)

Jó volt, hogy nem tudtam azonnal a nyomába eredni az ötletnek, hanem végig tudtam vinni az érzelmek teljes spektrumát, és engedni, hogy letisztuljon ez az egész mire-is-vágyom-valójában kérdéskör. Mire hazaindultam, úgy döntöttem, hogy igen, utána megyek a fizikai síkon is a gondolatnak, de Istenre bízom a megvalósulást: ha jó ötlet, valahogy úgyis úgy lesz, ha meg nem jön össze, akkor nem volt jó ötlet. 9 évvel ezelőtt laktam ott, ennyi idő alatt nagyjából minden megváltozhatott.

Fizikai síkon a választ a második beszélgetésen kaptam meg/mondtam ki, de már az első beszélgetés során (előző nap) TUDTAM. 

Amikor ezen a helyen éltem, velem együtt 4 állandó lakója volt fent a falu felett a hegyen egy nagy birtoknak, néha jött még valaki, esetleg 1-2 ottalvós vendég. Nyáron kicsit zúzósabb volt, de úgy gondoltam, azt a 6-7 hetet megéri kibírni, ha különben meg akkora békesség vesz körül.

Na kiderült, hogy ez teljesen megváltozott, most a nyáron akkora volt a tömeg, hogy a füvön is aludtak az emberek, azon a részen, ahol sétálni-gondolkodni-feltöltődni lehetett, mostanra betelepült egy művésztábor (egész évre), és hamarosan (csak pénz kérdés, hogy mennyire gyorsan) luxus-apartmanokkal lesz tele a környék. Na jó, hát ennél az én kis falusi házam sokkal nyugisabb.

És még egy gondolat – mert minden a gondolatainkon múlik – vagyis az érzéseinken, de hát az meg elég erősen függ attól, hogyan gondolkodunk… Szépen elterveztem, hogy mi minden apróságot fogok rendbetenni, hogy előnyösebben tudjam majd eladni a házat. Közben pedig a vállamon üldögélő illető folyamatosan ütögette a fejemet, hogy ha meg már rendbeteszem a házat, akkor minek eladni, avagy mekkora hülyeség már MÁSNAK rendbetenni, akkor már miért nem magamnak, és ezen gondolatkör számos változata.

Igen, az Univerzum válaszol a kérésünkre. Minden, az egész azért történt, mert kértem, hogy szabaduljak meg a sóvárgástól, és a nosztalgiának ettől az ártalmas fokozatától. Ehhez végig kellett vezetnie engem ezen a folyamaton, hogy magamtól jöjjek rá, hogy magamtól mondjam ki: 

„Én ezt nem akarom. ÉN nem akarom ezt.”

Nem objektív körülmények, nem józan megfontolás, nem „á, inkább hagyjuk”. Hanem határozott, szívből jövő döntés. Viszont enélkül egy életen át ott lappangott volna az agyam hátuljában a „mi lett volna, ha…”

KÖSZÖNÖM!!! 

(És mellesleg az az energiaszint, amit a nyaralás eredményezett, olyan problémákra hozott megoldásokat – hitem szerint, mert sikerült megnyílni az Univerzum által küldött lehetőségekre -, amelyekre hónapok óta kerestem, a rengeteg ötletről nem is beszélve, ami megfogant a héten. Majd észreveszed 😉 )

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

És írj nekem hozzászólást akár itt, akár Instagramon, Facebook-on vagy YouTube-on!

.

_