Ha félelemtől megrekedsz egy szigeten…

Ha félelemtől megrekedsz egy szigeten…

Nézzük előbb a tényeket:

2006 októberében mintegy 200 ló egy áradás következtében egy „szigeten” ragadt Hollandiában. Csaknem 20 elpusztult, és különböző kísérletek során mintegy 20-at (köztük a legkisebb csikókat) sikerült kimenteni. A további 3 napban csupán azt sikerült megoldani, hogy étellel és vízzel lássák el az állatokat, hogy ne gyengüljenek le még jobban.

Akkor egy asszony, név szerint Norma Miedema felhívást tett közzé egy internetes lovas fórumon. Néhány bátor embert keresett, akik nem félnek a víztől, és lovakkal vele együtt kivezetnék a ménest a partra. És talált még 6 nőt. Tűzoltók építettek egy víz alatti rámpát (ha jól értem), egy elkerített ösvényt, ahol ki tudnak majd jönni. A vállalkozás kockázatos volt, és nagy előkészületeket igényelt, de maga a mentőakció mindössze pár perc volt! Minden ló (és lovas) épségben kijutott a partra.

(Itt tudod megnézni a mentésről készült videót. Nézd meg. Aztán nézd újra és újra, amikor csak szükségét érzed!)

Mit keres egy ilyen történet egy spiritualitással foglalkozó oldalon?

Mert annyira fájdalmasan jellemző ránk, emberekre!

Ezek az állatok nagyok, nehezek és erősek. Tudnak úszni. Azt nem állítom, hogy nem lehetett kétesélyes a dolog, de azért jó eséllyel maguk is ki tudtak volna jönni a partra. Miért nem tették?

1. Az ismeretlen. Jó persze, tud úszni, de nem ez a megszokott. A víz zavaros volt és zúgó. A szigeten maradni egyáltalán nem biztonságosabb, főleg hosszú távon. De MOST, az adott pillanatban a sziget száraz, a víz pedig rémisztő.
2. A félelem dermesztő. Főleg, ha a félelmeddel nem vagy egyedül. Ha előtted a zúgó áradat, a hátad mögött pedig több tucat rettegő lélek, ugyan honnan vehetnéd azt a lelkierőt, ami ahhoz kell, hogy belevágj az ismeretlenbe?

Azt mondod, ezek csak lovak? Igazán? Hányszor látjuk, hogy emberek megtorpannak olyan akadályok előtt, amelyeknek leküzdéséhez minden képességük, személyi feltételük adott. Talán nem lenne könnyű. De igenis jó esélye volna a sikernek. Talán meg is fordul a fejükben, de körülöttük az okosok beléjük oltják a félelmet. És olyat láttunk-e már, hogy nem vagyunk hajlandók az egész képet látni? Tudjuk, hogy amit teszünk (vagy éppenhogy nem teszünk), annak csúnya vége lesz, de csak majd. Most pedig egyszerűbb-könnyebb hagyni mindent úgy, ahogy van, nem vállalva a változtatás kényelmetlenségét. Aztán persze feleszmélünk, de akkor már késő. Legalábbis ahhoz, hogy saját erőből lépjünk.

És észrevetted? Nem lehetett őket megmenteni, nem lehetett kihozni. Olyan nincs, hogy ha valaki fél, akkor majd te megfogod, és ráteszed arra az útra, ami szerinted helyes. De hát miért nem érti? Mert nem.

.

Aztán jönnek valakik. Lovon. Onnan túlról. És megmutatják. Onnan jöttek, átjöttek, és azt mondják: „Gyere, EGYÜTT átmegyünk. Nem viszlek! Vezetlek!”

Nem adnak új képességet. Nem tesznek se ügyesebbé, se erősebbé, se jobb úszóvá. Nem lesz kisebb az áradás, nem lesz közelebb a part. Csak valahogy mégis… Nem ígérik, hogy biztosan sikerül. Csak azt, hogy ha meg sem próbálod, biztosan veszítesz.

.

És aztán a megoldás sokkal gyorsabban, sokkal könnyebben megvalósul, mint amennyi idő ahhoz kellett, hogy rászánjuk magunkat az első lépésre..

Nem fogom a tanulságokat összegezni. Azt hiszem, a párhuzam elég nyilvánvaló magától is. Csak egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet. Az ember számos kihívás elé néz az életben. Van, amit a sors állít elé, van, amit magunknak választunk. Biztosan állítom, hogy mindennek megvan a módja, ahogyan elérhető. Bárkinek. De iszonyú sok múlik azon, (talán minden…), hogy kik vannak körülötted!

.

.

.

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.