Istenről…

Lábnyomok

Többször meséltem már azokról az évekről, amikor tizenötezer forintos jövedelemből éltem a huszonötezer forintos albérletben kettesben a kisiskolás fiammal. Bevallom, az az időszak tett végérvényesen hívővé – bár sohasem lettem egyetlen vallás elkötelezettje sem. A Lábnyomok c. vers egy rövidített verziója kinyomtatva függött a falamon akkoriban.

Isten – az Univerzum – az Önvaló – vagy bármilyen néven illetjük is, egyfajta intelligencia, amit ennek a hatalmas, bonyolult, sokrétű és összetett világ megalkotójának hiszünk. Apám azt mondja, nem tud Istenben hinni. Én azt mondom, nem tudok hinni abban, hogy ez a lenyűgöző rendszer csupán a véletlen műve.

Azt, hogy ez a Létező azért kel fel reggel, hogy az én utamat egyengesse, már kevésbé volt hihető. Ezt tapasztaltam meg abban az időben először, és most már egészen könnyen megy.

És hiszem azt is, hogy az élet sokkal nehezebb, ha nem bízunk ebben, konkrétan ha nem vonjuk be a mindennapokba. Ha minden „munkát” magunk akarunk elvégezni, minden megoldást magunk akarunk kitalálni – ha pedig elfordulunk tőle, az igazán nehéz tud lenni. Nem kell feltétlenül annak lennie, de tud azzá válni. Sokan azzal bizonyítják, hogy Isten nem létezik, hogy engedi a rosszat a világban. 

Nos nem gondolom azt, hogy a hívő emberekkel nem történhet semmi rossz. Azt azonban hiszem, hogy

1. igenis kevesebb történik
2. a rossz dolgok könnyebben fordíthatók jóra, és értelmezhetők kevésbé fájdalmasnak

Hiszek abban, hogy a rossz dolgok egy része, jó nagy része megakadályozható, ha kérjük Isten személyes védelmét. Hiszek abban, hogy Isten nem fordít hátat nekem soha, ha nem látom a nyomait az életemben – áldások, véletlenek, a semmiből pont-véletlenül akkor felbukkanó lehetőségek formájában -, akkor annak egyetlen oka lehet: én levettem róla a szemem. Elakadt a kapcsolat, elfelejtettem bízni abban, hogy nem vagyok egyedül.

Ez a mai üzenetem nekünk, akik úgy döntöttünk, hiszünk ebben a teremtő erőben:

Ha már egyszer úgy döntöttünk, hogy hiszünk a Teremtő Erő létezésében, akkor vigyáznunk kell rá, hogy ez a hitünk a szemünk előtt legyen. Amikor jól mennek a dolgok, és amikor nem. Tényleg. Nem csak szóval. Így megkaphatjuk a segítséget, a védelmet, a megoldásokat. Sajnos különben nem…

És íme, végül itt a vers:

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
Két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen, ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik
ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért láttad csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.

Ismeretlen szerző után németből Túrmezei Erzsébet fordította