avagy “Tartsd oda a másik orcádat is”…

A spiritualitás azt jelenti, hogy a végletekig kihasználhatnak minket?

Közkeletű nézet, hogy aki spirituális beállítottságú, az annyira jóságos és megbocsátó, hogy vele bármit meg lehet tenni. Sokan ezt gondolják rólunk, és sokan saját magukról is azt gondolják, hogy így kell viselkedni, és így kell érezni. Mindent, a világot odaadni a másiknak, feláldozni magunkat, és semmit nem várni cserébe.

Nos, én meg azt gondolom, hogy bár az ember alapvetően jó, ha mindent megengedünk neki, akkor mindent meg is fog tenni. Nem csak jót. Tulajdonképpen ezzel semmi gond nincs mindaddig, amíg valóban azt tudjuk érezni a szívünkben, hogy neeeem baaaj, megbocsátunk.

Sajnos azonban ez csak az első fokozat. Egy idő után eljön az a fázis, amikor azt mondja a kedves spirituális barátunk, hogy hát, azért viselkedik így, mert ő még csak itt tart a fejlődésben. Na ez az, amiben már semmi spiritualitás nincsen. Ez gőg kérem, ez a másik alapos lenézése – ha mégoly önvédelemből történik is. Ez a pont eljöhet egy bizonyos emberrel kapcsolatban is, és általában a jóságunk (vagy inkább kihasználtságunk?) egy bizonyos szintjén is.

Innen pedig már nincs messze a keserűség fázisa, amikor pedig az illető, vagy általában az emberek ellen fordulunk, azzal a felkiáltással, hogy

“Eljön az idő, amikor úgy kell hozzáállnod az emberekhez, ahogy ők állnak hozzád. Pontosan úgy, ahogy megérdemlik.”

(Idézet, számos ilyen bölcs mondás kering a neten, milliónyi önigazoló lájkkal…)

Csakhogy ebben már harag van, az pedig nem nagyon hasonlít arra a szeretetre, amit az emberiség iránt szeretnénk érezni, kellő fejlettséget gondolva magunkról.

A vicces az, hogy egyébként meg ezek a a mondatok igazak! Csak nem akkor kell elkezdeni alkalmazni őket, amikor már tele vagyunk keserűséggel. Nem szabad hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Mindent ráhagyunk a gyerekekre, aztán amikor a fejünkre nőnek, rájuk haragszunk?

Jogunk van rosszul érezni magunkat, ha bántanak, és jogunk van elvárni, hogy jól bánjanak velünk. De erre meg kell tanítani a többieket. A jelige: a szeretet. Sokkal biztosabban várhatjuk el, hogy komolyan vegyenek, ha akkor jelezzük a másiknak, hogy ez nekünk már nem elfogadható, amikor még csendesen és szeretettel tudjuk megfogalmazni. Határozottan, de kedvesen. Nem mondom, hogy mindig könnyű, mert sajnos az emberek általában ahhoz vannak szokva, hogy nem kell komolyan venni a másikat. Főleg, ha már tőlünk ezt szokták meg. De ha igazán szeretet alapon akarunk élni, akkor nem hagyjuk magunknak, hogy az elviselhetetlenségig bántsanak.

És ÍGÉREM: ha nem hagyjuk – szeretettel! -, akkor nem is fognak!

 


Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük