Kutyasztori

Ez a történet tavaly februárban esett meg velem. Még nem érted, mit keres egy ilyen sztori egy ilyen oldalon, de hidd el, hamarosan az is kiderül 🙂 😉 .

Éjjel, pár perccel éjfél után, már alváshoz készülődtem, mikor sikongatást hallottam kintről. Fent lakom a hegyen, különböző „harci zajok” néha előfordulnak, a macskámnak időnként nézeteltérése támad más állatokkal, de ez most nem macskahang volt.

Felkapcsoltam a villanyt a teraszon, és óvatosan – készen arra, hogy azonnal visszacsapjam – kinyitottam az ajtót. Pontosan nem tudom, mire számítottam, de arra, amit láttam, biztosan nem: két kicsi fekete kutyakölyök téblábolt a bejárat előtt. Tudom, hogy az agyban másodpercenként rengeteg gondolat fut át, de az enyémben biztos, hogy kétszerannyi volt!

Most mit csináljak? Ha törődöm velük, a nyakamon maradnak, de én nem akarok kutyát! Na jó, akarok, de nem való nekem. De ha meg nem törődöm velük, akkor megfagynak reggelig, nem várhatok a döntéssel! Valaki biztos szomorkodik utánuk, első dolgom az volt, hogy berohantam a fényképezőért, hogy minél hamarabb tudathassam a gazdival, hogy megvannak. Aztán irányt váltottam, és felrohantam az emeletre valami meleg cucc után nézni. Persze, hogy semmi olyat nem találtam, amit ne sajnáltam volna (tudod, jó lesz az még valamire), végül felkaptam a fiam régi párnáját (majd kapok érte), a vasalnivalóból meg kikaptam egy paplanhuzatot, amilyenből kettő van, és az egyik már elég kopott (arra nem szántam időt, hogy megnézzem, ez melyik, a kopott vagy pont a nem kopott, előre félek), és vágtattam a szajréval a teraszra. Kutyák sehol.

Áááá, először rögzíteni kellett volna őket valahogy, most hogy találod meg őket, két fekete kiskutyát a fekete éjszakában???

Nem találtam meg. Vissza a házba (elmúlt fél egy). Örülj neki, megszabadultál tőlük, nincs rá gondod. Menj aludni.

Még kétszer mentem ki nem találni őket, mire eszembe jutott, hogy könnyebb legyet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel. (Jól van, tudom, de mondom, hogy már majdnem egy óra volt.) Kitettem egy kis macskakaját (én macskás vagyok, bocsi…), becsuktam az ajtót és füleltem. Ja, de előtte megcsináltam az ágyat nekik a fiam párnájából.

Na hogy rövidre zárjam, a két jószág hamarosan a bélelt dobozva tuszkolva, betakargatva szuszogott. Jaj, egy gyors fotó (kitakarás, kattintás, visszatakarás).

Hogy jön ide a cím? Régóta vágyom kiskutyára, de mindig győz a józan ész. Amikor felköltöztem a hegyre, arra gondoltam, hogy ha egy kóbor kutya ide vetődne, hagynám, hogy itt lebzseljen, enni adnék neki, ideszoktatnám.

DE ÉN FELNŐTT KUTYÁRA GONDOLTAM! Ja. És csak egyre…

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.