fbpx

Szindrana-Mandala

A gyakorlati spiritualitás

Legyen egy barátod!

…avagy egyedül nem megy…

Először azt akartam írni, hogy nehezebb, de ez nem igaz. Egyedül egyszerűen nem megy.

A történet személyes, de a tanulsága egyetemes, bárkinek és mindenkinek szól.

Nem titok, hogy volt néhány kemény évem – főleg anyagi értelemben. Ráadásul az üzleti életben – ahol akkoriban működtem – azért is nehéz ez, mert ha boldogulni akarsz, akkor ezt nem nagyon láthatja senki. Ez persze ugyanannyira segítség is, hiszen ha “azt játszod”, hogy sikeres vagy, előbb-utóbb igaz lesz, azaz van annak előnye, ha az ember nem panaszkodhat.

Aztán lett egy munkatársam, akinek az élethelyzete kísértetiesen hasonlított az enyémre, ugyanazok a problémák, nehézségek, fordulatok… Nekem végül sikerült kigabalyodni belőle, sőt azt gondolom, hogy elég jó kis életet sikerült teremteni végül. Neki nem. Egyre mélyebbre keveredett, az “azt játszod”-ból súlyos hazugságok lettek, és végül nagyon fiatalon, cirka 40 évesen ki is szállt, egy napon rosszul lett, és meghalt.

Mostanában gyakran eszembe jutott, azon gondolkodtam, hogy mi lehetett az oka. Mi volt a különbség, ami engem egy elégedett élethez, őt pedig a feladáshoz vezette? Mert hogy semmiben nem vagyok különb, mint ő. Elképesztő akaratereje volt, végtelen munkabírása, energiája és lendülete, csodálatos memóriája, és még spirituálisan is fejlesztette magát.

Egyetlen különbséget találtam: egyedül volt. Nem párkapcsolatra gondolok, hiszen egyikünknek sem volt, ismerőssel meg el voltunk látva bőségesen. Volt kivel bulizni is, mindkettőnknek, hiszen ugyanahhoz a társasághoz tartoztunk. De nekem volt egy, igen, egyetlen jó barátom. Egy olyan ember, aki előtt nem kellett megjátszanom magam, aki előtt őszintén lehettem rémült és kétségbeesett, aki előtt nem kellett kitalálnom valami mesét, hogy most miért is nem mennek a dolgok, és aki – így aztán – IGAZI véleményt, tanácsot adhatott, vagy legalább valójában mondhatta el, mit gondol a helyzetemről. Nem ítélt el, és ami a legfontosabb volt, sose mutatta, hogy sajnál. Csak meghallgatott, legtöbbször tanácsot nem is tudott adni, hiszen sosem volt abban, amiben én. De ott volt. JELEN volt, elérhető volt. VOLT. Egy deszka volt a hajóroncsból, amiben meg tudtam kapaszkodni, megpihenni a hullámokkal való küzdelemben, míg el nem értem egy aprócska szigetig, ahol – megvetve a lábam – már a magam erejéből tudtam hajót ácsolni, és eljutni a nekem való kikötőbe.

Ha egyedül vagyunk, be vagyunk zárva a saját elménkbe, és körbe-körbe járunk, mint valami nyomtatóló. Néha szükség van külső támaszra, kívülről jövő szemléletre.



Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük