Pozitív gondolkodás – mindenáron?
2022-03-30
Kell-e szembesülnünk szörnyűségekkel?
Már most mondom az elején: nem tudom a választ, azaz inkább úgy mondom, hogy nincs határozott álláspontom az ügyben.
Azt tanultam több, mint 30 éven át, hogy ne engedjek az elmémbe negatív dolgokat. Kerüljem a rossz érzéseket keltő információkat, jöjjenek azok a tévéből, újságokból, könyvekből, social médiából vagy akár emberektől. És eszerint is élek azóta, nem nézek híradót, manapság, ami számomra fontos, az Univerzum elém teszi úgy, hogy Instán-Facebook-on az ismerőseim reagálnak, és tudom, mire kell rákeresni. (Így például a háborút és következményeit nyilván figyelem én is). Éveken keresztül nem olvastam szépirodalmat, merthogy bizony sokszor nyomasztó események vannak benne.
Viszont a napokban megnéztem Szabados Ági „Mutasd a könyvespolcod!” című sorozatában a Liluval készített epizódot, és nagyon elgondolkodtam.
A háború is nyilván közrejátszik…
mármint a véleményem megingásában. Lilu megemlíti Leon Uris Exodus című könyvét. Nem olvastam, és ezen ismertető alapján nem is biztos, hogy el merném olvasni. De olvastam még régen a Hőhullám Berlinben-t Dymphna Cusacktól, és a Mesterségem a halál-t meg az Állati elméket Merle-től, vagy a Legyek urát William Goldingtól, Az édentől keletre-t John Steinbecktől. Borzalmakról olvastam bennük, és ahogy Lilu mondta, meghatározóak voltak. A személyiségem részévé váltak, általuk lettem olyan, aki elutasítja az erőszakot, az eszmék ürügyén megvalósuló mészárlást, az ideológiák alapján hirdetett ellenségeskedést, a kiközösítést, a faji (és egyéb) megkülönböztetést. Lehetünk-e elfogadók és toleránsak, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy mi magunk nem éltünk át efféle megpróbáltatásokat anélkül, hogy legalább könyvek által tudomást szerezzünk a létezéséről?
A történelmet szerettem gyerekkoromban, de tudtam, hogy nem mindenki van ezzel így. Később, felnőtt fejjel értettem meg: az a legnagyobb hozama a történelem tanulásnak, hogy megismerünk különböző államformákat, uralkodókat, akik vagy szolgálják a népüket vagy sanyargatják, mindezt a legfogékonyabb gyermekkorban, amikor még a mesék élnek a lelkünkben, és elvárjuk, hogy végül minden jóra forduljon – és meglátjuk, hogy a világ néha nem ilyen. És kamaszkorban, amikor az igazságérzet és a szabadságvágy olyan erős, hogy nem tudjuk nem elítélni a történelmi igazságtalanságokat. Ez a tudás kell ahhoz, hogy felnőttként, a civil, hétköznapi életünkben fel tudjuk ismerni, hogy a saját korunkban, a saját országunk berendezkedésében van-e olyasmi, amivel kapcsolatban résen kell lenni.
Ma már senki nem él,
illetve nagyon kevés van döntéshozó hatalmi helyzetben azok közül, akik személyesen átélték a II. világháború borzalmait. (II. Erzsébet nem számít, az ő beleszólása a valódi döntésekbe meglehetősen csekély). De ahhoz, hogy most így összefogjanak a nemzetek, saját anyagi érdekeiket is sok szempontból háttérbe szorítva, kellettek azok az információk – történelemkönyvekből, szülők elbeszéléseiből, regényekből-filmekből -, amelyek befogadva negatív érzéseket okoztak. Akkor. Ezek a közvetett „emlékek” adnak biztos TUDÁST arról, hogy bizonyos dolgok megtörténtét egyszerűen nem lehet megengedni, még ha áldozatokat kell is hozni érte.
Az egyénnek talán jobb.
És ha a világon minden egyén meg tudná úszni a negatív érzéseket, akkor talán nem volna szükség rájuk. Mert nem kellene senkit megvédeni senkitől.
De talán, amíg ez nincs így, addig talán igenis kell tudnunk a történelem szörnyűségeiről, hogy ne engedjük őket megismétlődni.
Vagy tényleg meg lehetne őrizni az ideális világot, ha elzárnánk magunkat tényleg minden negatív hatástól, és úgy élnénk, mint Truman, amíg meg nem tudja, hogy a világa csak színjáték?
Nem tudom. Tényleg nem. Te mit gondolsz?
Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .
És írj nekem hozzászólást akár itt, akár Instagramon, Facebook-on vagy YouTube-on!
.
_
