Hogy jössz ki a zuhanásból?

Nem könnyű kérdés, és hadd mutassam be ismét egy személyes – méghozzá nagyon is friss – élményen keresztül.

Ritkán fordul elő már velem, de lám, azért csak megtörténik néha, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. De most megesett, bizony csaknem két hétre elvesztem, és még most is csak jövök kifelé, de még nem állok stabilan. Ez ugyan teljesen természetes, bárkivel előfordulhat, és nem jelenti azt, hogy rosszak vagyunk vagy szerencsétlenek. Még csak nem is különlegesek, hiszen általános emberi jelenségről van szó. Mégis jó, ha van a tarsolyunkban kis eszköz-csomag, amihez nyúlhatunk, ha már idáig fajultak a dolgok. Amolyan túlélő csomag, a kamra felső polcán. Ritkán kell, de akkor legyen elérhető, és főleg tudjuk, hogy van, hogy ott van.

Első lépés: Beismerés

     Ha egy amúgy tudatos ember gödörbe kerül, annak az az oka, hogy elfelejtett figyelni. Csak mentem, tapostam, éreztem én, hogy döcög, de nem figyeltem rá, míg egyszer csak el nem akadtam, és már nem volt több lépés előre. AKKOR emeltem fel a fejem megnézni, hogy „most meg mi van”. Csakhogy addigra már nem volt erőm fogni a csákányt, és lépcsőt vágni felfelé…

Második lépés: Leülni, végiggondolni

     Az a baj, hogy amikor van egy csomó feladat – ráadásul a többsége határidős -, akkor könnyű azt mondani, hogy „nem, nincs idő gondolkodni, meg pihengetni, nyomni kell tovább!” Csakhogy a gödör alján, arccal a földfalnak nyomhatod, hogy gyerünk, attól csak egyre sárosabb lesz a képed… Sajnos, ezen a ponton már nem lehet megúszni a lelassulást. Írtam annak, akinek nem tudtam teljesíteni, amit ígértem – a vicc az, hogy TUDTAM, hogy megértő lesz, csak annyira nincs a komfortzónámban, hogy nem teljesítem a vállalásaimat… Aztán leültem köldököt bámulni.

Minthogy a probléma egyik oka az volt, hogy túl sok volt az input, első feladatként csendben kellett lenni, hogy visszataláljak ahhoz a belső magamhoz, aki mindig mindenre tudja a legjobb választ. Hiába, hogy a videók, amikre rátaláltam az elmúlt hetekben, nagyon inspirálóak és lelkesítőek voltak, nonstop nézve őket elszakadtam magamtól és az Univerzumtól is… Úgyhogy elhajítottam a szerszámot (ingát, ceruzát, tűfilcet, digitális rajztáblát), kikapcsoltam a számítógépet az összes elterelő ablakával, elővettem a számozott festményemet és a szokásos relax-zenéimet. Ezen a ponton ez bizony már 2-3 napot is igénybe vesz – pedig normál körülmények között elég lenne napi fél-egy óra… (Ja, időnként el kellene olvasnom a SAJÁT tanácsaimat 😛 )

Ülök, festek, csendben vagyok, és hagyom, hogy a gondolataim cikázzanak, kavarogjanak, elszabaduljanak, így a nem fontosak elszállnak. Ami marad, az a pár fontos, már kezelhető – és akkor jön el a pillanat, hogy kitaláljam, hogyan tovább.

Harmadik lépés: Tervezés

     Vagyis inkább újratervezés. Ugyanis mire idáig elérünk, kiderül, hogy mi volt a baj, hol siklott félre a micsoda, mi az, ami nem mehet úgy, mint eddig, vagy ahogy elképzeltük.

Kiderült, hogy 

• nem, semmiképpen, még én sem tehetem meg, hogy nem vagyok eleget csendben, igenis kell erre a célra külön időt kinevezni.
• már csak néhány hónapom van a munkahelyemen, de akkor sem préselhetek ebbe a pár hónapba többet, mint ami belefér.
• 10 éves álmom valósul meg ezzel, de nem minden úgy lesz az utolsó hónapokban, ahogy terveztem. Nem rosszabbul, csak másképp, de ehhez le kellett ülni végiggondolni, újratervezni, hogy akkor hogyan legyen ez a másképp, és nem kapkodni, mint a bolond, mert az sehova se vezet.
• Azzal számoltam, hogy én hogy fogom megélni az utolsó hónapokat, izgatott várakozásban, néha érzelmi hullámvasútban a lelkesedés és az aggodalom között (bocs, emberből vagyok én is 😛 ), felkészültem rá és tudtam, tudom kezelni. De azzal nem számoltam, hogy a körülöttem élők, akik fontosak nekem, akiket szeretek, nos, számukra nem pozitív ez a változás (vagy legalábbis most még nem látszik, hogyan lesz az), és az ő érzelmeik hatással vannak rám. Erre is fel kell készülni, számítani kell rá, különben elsodornak az irántuk érzett szeretetemből fakadó saját érzelmeim…

Miután mindezeket sikerült tisztázni, már könnyű volt elkezdeni (!) kialakítani az új terveket, megalkotni az új szabályaimat, felállítani az új elvárásokat – hogy aztán igyekezzek megfelelni nekik, de csakis a saját tempómban!

PLUSZ EGY lépés!

Mindez nem jött volna létre, ha nem lenne egy barátom, aki más, mint azok, akik érintettek ebben a történetben, aki épp elég tudatos, és épp eléggé ismer engem ahhoz, hogy feltegye a megfelelő kérdéseket. Amikor gödörben vagyunk, egyedül nem fog menni! Legalább ebben megfogadtam a saját tanácsomat: Legyen egy barátod 🙂 Szerencsés vagyok és büszke, hogy ebben az esetben épp a fiam volt az…

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.