Istenről (2.)

Kegyetlen, haragvó, kicsinyes és bosszúálló?

Egy olvasónaplóra készülök megint (türelem, hamarosan 😉 ), és ez elém hozott egy témát, ami elég kínos nekünk, akik spirituális beállítottságú Isten-hívők vagyunk. És ellenérvként elég sokszor meg is kapjuk…

Az Ószövetségben ábrázolt Istenről van szó. Mi általában úgy gondolunk Istenre, mint a végtelen szeretet forrására, a megértés, a türelem, a támogató kegy legfőbb képviselőjére, aki megbocsátó és felemelő. Ahogy Jézus óta tekintünk rá. Ám valóban, ha hinni lehet a Bibliának, márpedig mi hívők általában hiszünk – elfogadva, hogy esetleg nem mindent a mai szóhasználat szerint kell értelmezni benne -, bizony Krisztus előtt, az ember eszméletre ébredése idején igenis a pusztítás Istene volt… Olyan Isten, akiben nem szívesen hinnénk, és nehezen fogadnánk el, ha vele találkozunk először. AZ az Isten, aki sokkal inkább beleillik mondjuk a katolikus vallás ostorozó, az embert eredendően bűnösnek kijelentő tanításba, mint mondjuk a mai szereteten és megbocsátáson alapuló hitvilágba.

Mit is kellene erről gondolni?

Egy barátom, ha úgy tetszik, mentorom, aki hithű katolikus volt (már nem az általam ismert testében él), úgy magyarázta, hogy az emberiség eszmei fejlődése szempontjából olyan, mint ahogy a gyermek felnőtté érik. Először nem ért meg árnyalt dolgokat, csak azt, ha határozottan és következetesen kijelentjük, hogy NEM, és ésszerű mértékben, de nagyon is egyértelműen ki kell jelölni a határokat. Amelyeket bizony eleinte a gyermek csak akkor tart be, ha mi is jelen vagyunk, és bizony később is csak akkor, ha kilátásban van valamiféle büntetés. Ez volt a középkor embere. Ma már az emberiség szellemileg sokkal fejlettebb, ezért bánhat velünk úgy az Isten, mint a szülő a felnőtt gyermekével: hagyja meghozni a maga döntéseit, és csak akkor avatkozik bele az életébe, ha kifejezetten kéri.

Lehet, hogy Istennek is tanulnia kellett?

Én érzek logikát ebben az okfejtésben, de nekem van egy másik elméletem is. Egy legenda (elmélet?) szerint – amit én nagyon szeretek hinni, mert annyira szép -, Isten azért teremtette az embert, mert nagyon magányos volt, és vágyott olyan lényre, aki szereti őt. Persze, ott voltak neki az angyalok, de ők gyárilag úgy lettek teremtve, hogy szeressék Istent. Ha néha hiba is csúszott a gyártási folyamatba, a „hibás egyedeket” száműzni kellett, hogy a működés maga többé-kevésbé zökkenőmentes legyen. 

Ezért kellett az ember, aki intelligens – majdhogynem egyenrangú, ezért kellett a saját képére teremtenie -, kellett neki a szabad akarat, hogy a szeretete a saját jószántából megnyilvánulhasson, és kellett sok egyed, hogy beleférjen az is, ha nem sikerül megszerettetnie magát. Még így is marad annyi, amennyi kell. 

E legenda szerint volt előbb egy zsákutca: a delfin. Csak amikor elkészült, akkor derült ki, hogy itt a Földön kezek kellenek, valamiféle végtagok, amivel a teremtő folyamat megvalósítható (az éteribb dimenziókban ugyebár nincs erre szükség, elég az elme…) Szóval így lett az ember.

Ezt az elméletet továbbgondolva jutottam arra, hogy talán Istennek is tanulnia kellett az elején a kapcsolatot. Mármint olyan lénnyel, akinek megadta a szabad akaratot. Talán néha az elején kicsit meg is bánta… Ilyesmi lehet, mikor valaki hosszú ideig él egyedül, aztán összeköltözik valakivel – vágyik is a társaságra, de fura, hogy a másiknak saját elképzelései vannak, ami nem mindig egyezik az övével, és főleg módjában áll ennek megfelelően (azaz másképp) viselkedni. Ez kényelmetlen, bosszantó, frusztráló. Talán nem csak az embernek kellett fejlődnie. Talán Istennek is meg kellett tanulnia bánni ezzel az öntörvényű lénnyel, akit teremtett.

A Bibliában többször olvashatunk erre utaló történeteket, mikor Isten mintha megbánta volna az egészet, és kishíján inkább kipusztítja az egész emberiséget – ki tudja, talán meg is tette már néhányszor… Talán ő is tanult, próbálgatott „nevelési” módszereket, befolyásolási technikákat a kegyetlen vérengzéstől a manipuláción át oda, ahol most – hitünk és tapasztalatunk szerint tart. Még mindig érzek némi manipulációt, de inkább a támogató jelenlétet, mint bizonyítékát a jószándéknak, a barátságnak.

Ez mind csak elmélet.

A hitem ugyan meglehetősen stabil, de az igyekezet, hogy felmentsem az Istenemet a nagyon is sötét „múltja” alól, nagyon is elméleti, bár arról, hogy szeret engem és jó szándékkal viseltetik irántam, számtalan bizonyítékom van.

Nagyon érdekel, hogy Te mit gondolsz erről, ha itt-ott olvastál, tanultál valamit, megosztanád velem?

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

EMLÉKEZZ! 2021. május 3-tól július 31-ig tart az a kihívás, melynek végén a legtöbb hozzászólás írója (LEHETŐLEG ITT, A BEJEGYZÉS ALATT, vagy akár régebbi cikkek alatt is, akár Instagramon vagy Facebook-on) CsakNeked mandalát kap AJÁNDÉKBA. Minden felületen írt minden hozzászólásod összeadódik. Szóval hajrá, játssz velem: iratkozz fel és kövess, hogy növeld az esélyedet!

.

_