Legyen szemed a változásra!

Az előző bejegyzésben arról beszéltünk, milyen fontos, hogy pozitív maradjon az ember amennyire lehet minden pillanatban azzal kapcsolatban, amit megvalósítani – bevonzani – akar az életébe. És arról is, hogy könnyű azt mondani. Adtam néhány tippet arról, hogyan lehet ezt megvalósítani, de most mondanék néhány konkrét példát is. A teremtést soha nem hagyjuk abba, és most nem csak arra gondolok, hogy teremtesz, ha tudsz róla, ha nem. Arra a kívánatos helyzetre gondolok, hogy tudjuk, mit akarunk, tudjuk, hogy érjük el kellemesen, küszködés nélkül. Azért nem lesz vége sosem, mert az embernek – jó esetben – mindig van újabb és újabb célja.

Én is folyton kitalálok valamit, az ember ahogy halad az úton, meglát ezt-azt, de volt idő, mikor a félelem, a rettegés volt az uralkodó érzés az életemben. Akkor nehéz pozitívnak maradni. Mert nem lesz elég a gondolat. Nem elég hajtogatni, hogy nem félek, nem elég mondani, hogy egyre jobban és jobban. Az Univerzum csak az érzelmekre hallgat. A rezgésre, az energiára. A szavakra nekünk van szükségünk, hogy lefordítsuk azokat magunknak.

Amikor a pozitív gondolkodásról hallunk, és megértjük a hatalmát, amikor rájövünk, milyen sokat ártottunk magunknak eddig, és milyen sok jót tehetünk pusztán azzal, hogy figyelünk a gondolatainkra és a szavainkra, elkezdünk félni a negatív gondolatoktól. Bárhonnan jöjjenek is, akár kívülről, akár a saját fejünkből. Pedig a tagadás nem szünteti meg az alap érzést, amelyből fakadnak, a félelem pedig extra energiát ad nekik, azaz még jobban felerősítjük!

Sajnos eleinte, ehh, csudát eleinte, még nagyon is sokáig a legmélyebb érzelmeink nem kerülnek a felszínre. Gyakorolni kell azt a fajta tudatosságot, amivel az ember rajtakapja a megszokott, zsigerből, automatikusan beinduló érzelmeket. De amikor már megtanultuk nyakoncsípni, és pontosan beazonosítani őket (harag, félelem, csalódottság, keserűség, önutálat, kétségbeesés, stb.), akkor még ott marad a fontos feladat: megértenünk, hogy miért is nincs igazunk… (Ezt elfogadni néha nehezebb, mint gondoljuk).

Meg kell keresni, meg kell látni a sárga festékcsöppöket a kék mezőben.

A trükkje egyszerű: fel kell tennünk egy kérdést magunknak.

„Miben, mennyiben jobb ez a helyzet, mint az előző hasonló volt?”

És – ami néha szintén nem könnyű – addig kell túráztatni az agyunkat, amíg nem talál ilyen különbséget.

Például. Valamikor az APEH (akkor még így hívták) rendszeresen leszedte a számlámról az ÖSSZES pénzemet (éppenséggel jogosan), konkrétan semmi nem maradt a következő fizetésig, amiből élhettem volna, egyedül a kicsi gyerekemmel. Aztán egy ideig nem volt jövedelmem, amiből bárki bármit levonhatott volna, de később, amint lett, megint megjelentek a levonások – innen-onnan. Az első érzés az volt, minden értesítő levél érkezésekor:

Hát persze. Amint kicsit jobban menne, amint kicsit könnyebb lenne, biztos, hogy megint jön valami, hogy megint nehéz legyen!

Aztán a tudatos válasz:

Igen. (elismerve és nem letagadva az érzést, az elutasítással csak még több energiát kapott volna). De már nem az egész jövedelmet viszik el, csak a felét. Később: de már bőven elég a megélhetésre a maradék is.  Később: Jött levél, de már arról szólt, hogy ki van fizetve. És egyre kevesebb levél…

Párkapcsolat témakörben lehet például, hogy eddig közel-távol még nem is volt olyan ember, aki csak megközelítőleg megfelelt volna. Aztán megjelenik valaki, aki csak szexet akar. Mondhatjuk, hogy „Hát persze! Mindig ez van!” (tulajdonképpen jogosan, hiszen a végeredmény ugyanaz – pillanatnyilag). De muszáj meglátni, hogy EZ sárga csöpp. Nem lehet rögtön kék mezőbe ugrani (a tökéletes, aki nekünk is, akinek mi is, és épp független, és ásókapanagyharang holnapután). Át kell menni néhány színátmeneten. Ez az első.

Kezdjük a mondatot így (ha úgy tetszik, legyen ez a varázsige):

De legalább…

És persze szintén segít, amit már említettünk: „ez csak az elmúlt negatív gondolataim eredménye. ezt nem lehetett megúszni. de a mostani pozitív gondolataimnak már jobb lesz a következménye.”

Persze lehet mondani, hogy ez hülyeség, ez nem működhet – és mint tudjuk, akkor is igazunk lesz. Ám vannak pár millióan, akik követik ezt az utat, és boldogabbak tőle. Mégpedig nem akkor, mikor már elérték azt, amire vágytak, hanem már útközben. Akkor, amikor még nem is volt jó, csak kicsit jobb, mint eddig. Aztán persze még egy kicsit jobb, de még mindig messze nem az, ami a cél. És az ember boldog lehet már útközben, mert az örömteli változásokra figyel.

Valahol azt tanultam, hogy „Sikeres ember az, aki halad a célja felé”. Szerintem nem csak sikeres. Boldog is.

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál máskor is pozitív, megerősítő, léleképítő vagy épp inspiráló írásokat, kérj emlékeztetőt. Akkor semmiről nem maradsz le 🙂 .

.